A nap épphogy elhagyta a horizontot, amikor Theresa kilépett az épületből. Egyelőre nem érezte úgy, hogy el bírná viselni a zajos tömeget, egy jó hajnali úszás azonban tudta, jót tesz majd meggyötört lelkének.

A virágzó akácfák minden más illatot elnyomtak a parkban. Az idős úr mosolyogva nézte, ahogy a tizenhat éves forma, nyurga fiú eldobja borzas kutyájának a labdát, az pedig boldogan rohan utána és viszi vissza, hogy aztán újra a játék nyomába eredhessen.

A kórteremben nagy a jövés-menés. Látogatási idő van. Mindenki mosolyog, mindenki egymás szavába vág. Az újonnan érkezett apróságok közül ketten ébren vannak, és mindketten az anyukájuk mellett fekszenek, óvó karjaik között, a harmadik, egy kisfiú besárgult, így ő most nem lehet a családjával, a negyedik pedig, egy aprócska kislány, zavartalanul alszik a viszonylagos zaj kellős közepén.

A Central Parkból kiérve megállok a zebránál, és várom, hogy zöldre váltson a lámpa. Egy pillanattal később mellém lép valaki. Ránézek, csak, hogy lássam, ki áll mellettem. Furcsa szokás ez nálam. Nem tudom, miért teszem. Talán biztos akarok lenni benne, hogy nem egy veszélyes alakkal osztozom a járdán

Az üzletben halkan szólt a zene, a pult mögött álló lány megfogott egy újabb vázát és hátra ment, hogy kicserélje benne a vizet. Már újra benne voltak a virágok, amikor megszólalt az ajtó fölötti csengő.
– Egy pillanat! – kiáltotta.

– Mi az a boldogság? – kérdezte Mirci, miközben nem felejtette el szemmel tartani Pipacs meg-megmozduló farkát.
– Már megint a könyvespolcon aludtál? – kérdezett vissza anyukája mosolyogva, majd elégedetten nyújtózott egyet. – Ez a boldogság, kicsikém. Ez, ami most van.

Zsuzsi idegesen néz az órájára. Anyukának már tíz perce itt kéne lennie, de se nem érkezett meg, se a telefonját nem veszi fel. A tavalyi infarktus óta, ami árnyékként vetül rájuk, ilyenkor már nem csak bosszankodik, de akarva-akaratlanul rémeket is lát.

Egyre nagyobb a zsivaj körülöttem. De ez nem az a fajta zaj, ami zavar, amitől megrettenek. Csak néhány ember jól érzi magát. Délután hat óra, vége a műszaknak, bárhol is dolgoznak.
– Még egy ilyet, drágaságom! – lép a pulthoz Józsi bácsi, én pedig töltök neki újabb fél deci szilvapálinkát.

Ülök a padon, és hallgatom a csendet. Csak a madarak feleselnek egymással olykor, vagy néha lassan elgurul az úton egy autó, de máskülönben békesség van körülöttem. A fák elkezdtek sárgulni, visszavonhatatlanul beköszöntött az ősz. Szeptember végén járunk. Marika kedvenc hónapja.