Kristina Calu – ZÁRVA…

Háromféle emlék létezik. Az egyik olyan, hogy csak úgy jártunkban-keltünkben észleljük, amint előbukkan. Semmilyen különös élményhez nem kapcsolható, nem is értjük, agyunk miért gondolta úgy, hogy ezt érdemes megőrizni. A másik az, amit direkt tárolunk el. Számunkra fontos információkat, vidám, szép és meghitt pillanatokat tartalmaz, de persze vannak köztük szomorúak, fájdalmasak, lelket gyötrőek is, mégis elraktározzuk odabent. A harmadik emlék típusok egy külön kis szobában kapnak helyet, aminek az ajtaján a következő felirat áll: KÍNOS, NAGYON KÍNOS, MINDJÁRT ELSÜLLYEDEK. Bár a felirat elég egyértelmű, néha az ember valami megmagyarázhatatlan okból mégis kinyitja ezt az ajtót, amit persze szinte azonnal meg is bán. De ekkor már késő. A legközelebbi polcról a fejére esik egy „Érzem, ahogy megnyílik alattam a föld” címkével ellátott doboz, és innen már nincs visszaút, újra átéljük elölről az egészet. Ha szerencsénk van, utólag talán már magunk is tudunk egy jót nevetni rajta.
Imádom a tengert, főleg, ha puha homokon lépkedhetek a partján. Ennél is jobban szeretem az úgy nevezett szabad strandokat, amiknek a pozitívuma egyben a hátránya is. Mindenféle infrastruktúrát nélkülöznek. Se büfék, se napágyak, se zuhanyzók, se vécé. Cserébe kapunk egy jó adag csendet, hiszen ezek a partok nem annyira népszerűek, mint jól felszerelt társaik. Se gyerek visítás, se sokadik sörét megivó pocakos fickó, aki az asszonyt ugráltatja mindig a következőért, ő pedig közben nyálát csorgatva gusztálja a huszad annyi kilót nyomó hölgyeket. A parkoló messze van, így ha mindenről magad akarsz gondoskodni, fel kell készülnöd egy szép kis sétára, ami alatt vagy összeesel a napernyő, napágy, stb. súlyától, vagy mindezt inkább kihagyod, és beéred a lepedőn való, árnyék nélküli punnyadással. Épp elég a hűtőtáskával eljutni a partig. Csodás szombatnak örülhetünk, sehol egy felhő, a nap töretlenül barníthatja minden szabadon lévő testrészünket. Az ebéd utáni órákban érkezünk, és úgy négy-öt órát maradunk. Kicsi tollas, kicsi frizbi, sok úszás, napozás, és még annál is több csókolózás. Aztán szedelődzködünk. A parkoló felé menet rájövök, hogy igazából nincs olyan testnyílásom, amiből ne folyna homok. Szeretem és utálom egyszerre, de inkább ez, mint a sziklák. Vagy máskor ne legyek rest napágyat cipelni. Bepakolunk a kocsiba, de mielőtt elindulnánk, úgy döntök, meglátogatom a mosdót. A kedves is velem tart. Mindössze egyetlen, koedukált mellékhelyiség van. Bemegyek, magamra zárom az ajtót, ami abból áll, hogy benyomom a kilincsen lévő gombot. Leellenőrizni nem lehet, hogy zárva van-e, mert, ha lenyomom a kilincset, az ajtó kinyílik. Szóval gomb benyom, minden rendben. Mi lányok, ugye sosem ülünk le nyilvános vécékre (kivételek erősítik a szabályt). Én sem teszem. Ehelyett síelő állásban, tehát rogyasztott térdekkel, valahol az állás és az ülés között egyensúlyozok. Derékig érő hajam előre dobom, és miután végeztem, elkezdem magam megtisztítani a homoktól. Tényleg mindenhol van belőle. Szúr is, viszketek is, jobb, ha megszabadulok tőle. Amint igyekszem minél alaposabb munkát végezni odalent, egyszer csak kivágódik a vécé ajtaja. A másodperc ezred töredékéig azt gondolom, a kedves az, de ezt rögtön el is vetem, ő nem ez a berobbanós típus. Még mindig síelő állásban vagyok, hajam az arcom előtt, amit, hogy meg tudjam, ki rontott rám, belülről, mint egy színházi függönyt, ketté húzok. Legnagyobb meglepetésemre egy idegen férfi áll az ajtóban, arcán olyan döbbenettel, mintha épp egy ufo landolását nézné végig. És akkor hirtelen fejben helyet cserélek vele, hogy lássam, amit ő lát: Egy hosszú, vöröses loboncú, nőnek kinéző lény, kissé behajlított térdekkel áll a vécé előtt és a lába között matat. Most újra a saját testemben vagyok, és zavartan nézem a „függöny” mögül, ahogy a fickó, sűrű elnézések közepette, tolatva hátrálni kezd, majd visszacsukja az ajtót. Először elönt a szégyenből fakadó pánik: hogy a fenébe fogok innen kimenni anélkül, hogy megnyílna alattam a föld? Majd dühbe gurulok: hol a francban van a párom, és miért engedte, hogy egy idegen rám nyisson? Kezet mosok, veszek egy nagy levegőt, és lesz, ami lesz, kilépek a késő délutáni napfényre. Odakint semmi nem változott az elmúlt néhány perc alatt. A sirályok most is ugyanúgy hangoskodnak, a nap még mindig zavartalanul süt, a Föld sem hagyta abba a forgást, és… a kedves is ott áll a korlátnak támaszkodva, fülig érő szájjal vigyorogva, hogy úgy érzem, jót tenne neki, ha péklapáttal fejbe kólintanám. Nem messze tőle áll az iménti férfi, mellette a barátnője. Egymásra nézünk a harmincas fickóval, ő ismét elnézést motyog, és cseppet megnyugtat, hogy azt látom az arcán, ő talán még nálam is inkább zavarban van, bár ez szinte lehetetlen. Mikor elindulunk a kedvessel a kocsi felé, megkérdezem, miért nem szólt neki, hogy foglalt a vécé. Mire ő visszakérdez: miért nem zártad be az ajtót? Bezártam, felelem, legalábbis úgy tűnt. Még órák múlva is szörnyen érzem magam a megaláztatástól, ő pedig még napokkal, hetekkel később is jól szórakozik rajta. Rajtam. Ez volt az utolsó alkalom, hogy gombos, kilincses mosdóba mentem.