Kristina Calu – Véletlenek

A Central Parkból kiérve megállok a zebránál, és várom, hogy zöldre váltson a lámpa. Egy pillanattal később mellém lép valaki. Ránézek, csak, hogy lássam, ki áll mellettem. Furcsa szokás ez nálam. Nem tudom, miért teszem. Talán biztos akarok lenni benne, hogy nem egy veszélyes alakkal osztozom a járdán. Alec Baldwinnal találkozik össze a tekintetem. Kedvesen rám mosolyog, én a szemébe nézve visszamosolygok rá, a lámpa bezöldül, mi pedig mindketten elindulunk úticélunk felé.
Ha nem Paul Sheffield unokája lennék, egy ilyen jelenettől talán magam alá pisiltem volna, de mellette ideje korán megtanultam, hogy, idézem: – A hírességek is pont olyan büdöset finganak, és ugyanúgy küszködnek a fajanszon az eredményért, mint bármelyik másik földi halandó, szóval nem értem, mi ez a nagy cécó folyton körülöttük.
Nyolc éves koromban hallottam ezt először tőle. A fing szón jót nevettem, majd megkérdeztem, mi az a fajansz. Nagyanyám azonnal rászólt papára, hogy moderálja magát, de ő nem az az ember, akinek csak úgy meg lehet mondani, mit csináljon, vagy ne csináljon. Így hát innentől ez a mondat még igen sokszor elhagyta a száját, én pedig, ennek köszönhetően felnőtt koromra magamévá tettem a hírességekhez való hozzáállását. Éppen ezért szemem sem rebbent Alec Baldwin látványától és mosolyától, ahogy néhány héttel ezelőtt a testvérétől sem ájultam el, amikor a Penn pályaudvaron az egyik büfében belé botlottam. Sőt, legutóbbi hazalátogatásom alkalmával a Bruce Springsteennel való találkozást is ugyanolyan lazán, könnyedén vettem.
Mivel még maradt negyven percem a nőgyógyászommal megbeszélt időpontomig, úgy döntök, beülök a közeli kávézóba egy lattéra. Az asztalhoz ülve előveszem a tabletemet, hogy gyorsan átpörgessem a napi eseményeket. A bulvár alapból cseppet sem érdekel, de szinte elkerülhetetlen, mert reklámként már majdnem mindenhova beették magukat. Na, tessék, már megint itt van! Ben Preston botrányos válása. Ki a fenét érdekel ez?! És egyáltalán, miért kell folyton mások magánéletében vájkálni? Elnézem ennek a fickónak az arcát, aki néhány évvel ezelőtt egyik napról a másikra vált Hollywood legújabb ölebévé, és cseppet sem irigylem. Valószínűleg az utcára sem tudja kitenni anélkül a lábát, hogy ne zaklatnák percenként ezren a hogyan érezted magad, amikor megtudtad, hogy Rebecca megcsalt típusú kérdésekkel. Ben sokak szerint őrülten jóképű, de én nem szeretem az ilyen túlzásokat. Főleg, ha férfiakról van szó. Szőke haja, zöld szeme és száznyolcvanhat centis magassága sokakban ugyan valóban előidézhet kicsivel gyorsabb szívdobogást, de mint tudjuk, ő is ugyanolyan büdöset fingik… A fing szóra megint elmosolyodom.
Megiszom a maradék kávémat, elteszem a tabletet, és ahogy felpillantok, Ben Prestonnal találom szemben magam. A szomszédos asztalnál ül, és épp rám néz. Ha tudná, hogy egy másodperccel ezelőtt a fing szót emlegettem fejben vele kapcsolatban! Idősebb kollégájával ellentétben ő nem mosolyog, csak néz. Igaz, mostanában nincs is rá túl sok oka. Már amennyiben hinni lehet a pletykáknak. Ja, és oké, elismerem, tényleg nagyon, de nagyon jóképű. Felállok és szemem levéve róla elindulok a kijárat felé. Az utcán kifújom a levegőt, és erőt veszek magamon, hogy ne nézzek vissza, pedig nagyon szeretnék, mert éreztem, hogy amíg kifelé igyekeztem, végig követett a tekintetével. Mire két órával később hazaérek, nyoma sincs bennem a vele történt találkozásnak.
***
Még pár perc, és ott vagyok. Már alig van bennem élet, de idén nagyon le szeretném futni a New York maratont, ezért egy napot sem akarok kihagyni. Kikötődik a cipőfűzöm. A francba! Hogy ez sem bírta ki még azt a pár száz métert! Muszáj megállnom, hogy bekössem. Ahogy lehajolok, a padon ülő alakra siklik a pillantásom. Ben Preston. Úgy két hónap telhetett el a kávéházi találkozás óta. Egy pillanatra zavarba jövök, mert látom az arcán, hogy valami neki is rémlik. Gyorsan bekötöm a cipőfűzőm, de amikor elindulok, odaköszön: – Helló!
– Helló – köszönök vissza, majd újból futásnak eredek, és vissza se nézek. Közben eszembe jut, hogy amikor kijöttem a házból, láttam egy fickót, akiről azt hittem, ő az.
Tegnapelőtt felhívott a nagyi. Kérdezte, mikor megyek le hozzájuk. Megígértem, hogy most hétvégén, de ma közbejött valami, így mégsem fog menni. Most fel kell hívnom, hogy elmondjam neki a nem túl üdítő hírt. Papa nincs valami jól az utóbbi időben, és nagyi haragszik rám, amiért ennyire elhanyagolom őket. Igaza van, és szégyellem is magam, de előbbre hozták a leadandó anyagom határidejét, így egy perc szabadidőm sem lesz.
***
Isteni volt a lazac. Senki sem készít olyan citromos mártást, mint nagyi. Ebéd közben előkerült a szokásos, mikor mész már férjhez téma. Majd amikor találok egy olyan férfit, aki nem hazudik, nem csal meg a fél várossal, nem féltékenykedik, nem akarja folyton megmondani, mit csináljak, nem csak az lesz neki a fontos, ami vele történt, hanem rám is kíváncsi… Az utóbbi néhány év termései. Szóval azt hiszem soha.
Mire elmosogatok, nagyi és papa már alszanak. Néhány éve rászoktak a délutáni szunyókálásra. Hirtelen ötlettől vezérelve beugrom a kocsiba, tíz perc múlva pedig már a mozi pénztáránál nézelődöm, hogy mi kezdődik fél órán belül. Végül Brad Pitt legújabb filmjét választom. Átugrom a szomszédos Marshall’sba kicsit nézelődni, de tőlem szokatlan módon, pár perc múlva már újra a parkolóban vagyok. A moziban megveszem a kukoricát és a Sprite-ot, majd megkeresem a termemet, ami még zárva van. Leülök a folyosóra a fal tövébe, hátra hajtom a fejem, és becsukom a szemem. Kellemes félhomály van itt, és mivel a kora du-i időpont miatt még alig lézengenek néhányan, könnyen kikapcsolok. A kukoricát és az üdítőt magam mellé teszem. Régi rituálém, hogy addig nem nyúlok hozzájuk, amíg a film el nem kezdődik.
Egyszer csak halk, mégis jól hallható káromkodást hallok, majd arcon talál valami. Riadtan nyitom ki a szemem. Az ölemben egy sötétkék baseball sapka hever, tőlem pár lépésre pedig… Ben Preston áll meglepett arccal, kezében a telefonja, amiben úgy hallom, még mindig beszél valaki.
– Én… elnézést! Ne haragudj! Szörnyen sajnálom!
– A szemüveged – mutatok a folyosó közepén heverő napszemüvegére, ami valószínűleg akkor repülhetett le a sapkájáról, amikor azt dühében elhajította.
– Köszi. – Odalép a szemüvegéért, miközben szó nélkül kinyomja a mobilt. Némán átnyújtom neki a sapkáját. Megérkezik a srác, aki kinyitja a terem ajtaját. Magamhoz veszem a kukoricát, felállok és elsétálok Ben mellett.
– Te vagy az! – mondja álmélkodva. – A múltkor a cipőfűzővel.
– Igen – fordulok vissza egy pillanatra, majd ott hagyom. Hazudnék, ha azt mondanám, hidegen hagyott az újabb, már-már mesebeli találkozás.
Keresek magamnak egy jó helyet, valahol hátul középen, ahogy mindig. Rajtam kívül csak egy férfi és egy idősebb pár ül jó tíz sorral előrébb. Elkezdődnek a reklámok, aztán az előzetesek. Ekkor leül mellém valaki. Ez most komoly? Üres az egész terem, de neki pont mellém kell ülnie? Felháborodott tekintettel fordulok felé, mintha legalábbis enyém lenne az egész mozi. Ben. Már megint.
– És nem csak a cipőfűző. Előtte a kávézóban is – mondja minden magyarázat, vagy bevezető nélkül.
– Igen – felelem halvány mosollyal.
– Nem hiszek a véletlenekben – mondja most már ő is mosolyogva.
– Én sem.