Kristina Calu – Tehetetlenség

Úgy gondolom, az egyik legrosszabb érzés az életben, a tehetetlenség érzése. Ott tornyosul előtted a probléma, de nem tudsz mit tenni. Már annyi mindennel próbálkoztál, azonban semmi nem segített. Hasztalanok a szavak, a tettek. Kiabálhatsz, vagy mondhatod szépen, könyörögve, alkudozva, és akkor talán úgy tűnik, célba is érsz, de aztán látod, hogy megint ugyanazon a ponton állsz, ahol már annyiszor korábban. Képzeletben széttárod a karod, és azt mondod: feladom. Lesz, ahogy lesz, nem csinálod tovább. Nem szólsz egy szót sem, csak figyeled tehetetlenül az eseményeket. Kívülállóvá válsz. De meddig tudsz az lenni? Öt percig, fél óráig, egy napig? Mert nem csak húsból és vérből, szívből és lélekből is vagy, még, ha ez utóbbi sokak szerint talán csupán egy nem létező fantazmagória is. Tehát letelik az a rövidke idő, ameddig „kívülállóként” szemlélted az eseményeket, és észre sem veszed, már megint benne vagy. Benne a sűrűjében. És érzed, ahogy fogy az erőd. Mert már megint az egész közepén állsz. Körbevesz ez a mindent felemésztő helyzet és te nem tudsz mit tenni. Arra gondolsz, milyen jó lenne kiállni egy mező közepére vagy egy hegy tetejére, hogy onnan kiordíthasd magadból ezt az egész mérgező izét. Mert még nevet sem tudsz neki adni. Vagy csak nem akarsz. De nem keresel mezőt és a hegyre sem mész fel. Helyette befelé üvöltesz, és abban reménykedsz, Isten meghallja még az el nem mondott imáidat is, és segítő kezet nyújt, ahogy már korábban is annyiszor tette.