Kristina Calu -Tavaszi csokor

Az üzletben halkan szólt a zene, a pult mögött álló lány megfogott egy újabb vázát és hátra ment, hogy kicserélje benne a vizet. Már újra benne voltak a virágok, amikor megszólalt az ajtó fölötti csengő.
– Egy pillanat! – kiáltotta.
A boltban egy magas, világos barna bőrű, meleg barna szemű férfi állt, vagy inkább fiú. Hirtelen nem tudta volna eldönteni, magázza vagy tegezze.
– Miben segíthetek? – oldotta meg a kérdést a legegyszerűbben.
– Szia – szólalt meg a fiú ismeretlen akcentussal. Most már egyértelmű volt, hogy alig pár évvel lehet idősebb tőle.
– Szia – mosolygott rá kedvesen, de a fiú azonnal látta, hogy csak a szája vidám, a szeme szomorú. – Gondolom, virágot szeretnél venni.
– Igen. Egy csokort… csokrot szeretnék. Bocsánat, még nem jöttem bele a magyar.
– Átválthatunk angolra, ha az jobban megy, de így is tökéletesen értelek, és gyanítom, szeretnéd gyakorolni a nyelvet.
– Igen, inkább gyakorolok, és angol még ennél is rosszabb – felelte kicsit szégyenlősen a fiú, mire a lány elnevette magát, amitől apró gödröcskék bukkantak elő arca két oldalán. A fiú észrevette, hogy most nem csak a szája, de a szeme is mosolyog.
– És milyet szeretnél?
– Egy olyat, ami… nem tudom… amilyen neked tetszik.
– Nekem? – lepődött meg a lány. – Azt hiszem, talán inkább megpróbálhatnánk kitalálni, milyen tetszene annak, akinek veszed. Hány éves az illető, és milyen alkalomból kapja?
– Nincs alkalom, csak örömet akarok szerezni. Fiatal…
– Értem – felelte és közben arra gondolt, milyen szerencsés az a lány, akinek egy ilyen fiú csak úgy, minden ok nélkül virágot vesz. Belül egy pillanatra irigységet érzett. – Akkor összeállítok egy vidám, tavaszi csokrot. Csak semmi komolyság!
– Semmi komolyság. – Ismételte el a fiú és ő is elmosolyodott.
A lány összeválogatta a virágokat. Tulipán, nárcisz, jácint, egész illatorgiát tartott a kezében. Miközben a szárakat egymáshoz igazgatta, elkezdte belülről rágni a száját. Akik ismerték, tudták, hogy nála ez az idegesség jele. Most a fiú is észrevette, és bár nem tartozott a lány baráti társaságához, rögtön felismerte, mit lát.
Közben a csokor elkészült. Gyönyörű lett. Éppen olyan, amilyet a fiú elképzelt, és csak remélte, hogy eléri majd vele a kívánt hatást. Kifizette az árát, zavartan a lányra mosolygott és elköszönve kilépett az üzletből.
A virágbolttól nem messze leült egy padra és visszagondolt az előző napra. Két hete költözött a hatodik kerületi, körfolyosós házba, ahol fél évvel ezelőttig a nagymamája lakott. A szomszéd Vera néni, aki nagymamája legjobb barátnője volt, egy nap alatt mindenbe beavatta, így tudta meg másik szomszédja, Dóri nevét és azt, hogy a fiúja, akivel alig egy éve van együtt, fűvel-fával megcsalja.
Tegnap este épp az ajtajuk előtt ment el, amikor meghallotta, hogy veszekednek.
– Miért nem engedsz már el?! – kiabálta Kristóf. – Azt hittem, mostanra egyértelművé tettem, hogy nem bírom a rövid pórázt. Ha neked így nem okés, jobb, ha elválnak útjaink.
Nem hallotta Dóri válaszát. Nem tudta, válaszolt-e rá egyáltalán valamit. És azt sem tudta, ha neki ilyen szörnyűséget vágna valaki a fejéhez, képes lenne-e bármit is felelni rá. Kristóf pár perccel később egy nagy sporttáskával távozott. Dórit egészen ma reggelig nem látta. A konyhában kávézott, amikor meghallotta a kulcszörgést, odalépett az ablakhoz, és bentről nézte végig, ahogy a lány kisírt szemekkel elhalad az ablaka előtt. Hosszú, vörösesbarna haja zuhatagként omlott a hátára, szeplői szomorúan ültek az arcán. Akkor jutott eszébe a virág.
Most pedig itt ült a parkban és már közel sem volt olyan biztos benne, okos dologra készül-e. De végül is, mit veszíthet?
Az ajtó feletti csengettyű vidáman jelezte újabb vevő érkezését. A lány felpillantott, arcára zavart mosoly ült ki.
– Szia – köszönt a fiú újra. – Felipe vagyok. A szomszédodban lakom, és ezt… neked hoztam…
Dóri szemét elfutotta a könny, és hirtelen nem tudott megszólalni.
– Hallottam, hogy szomorú vagy… csak örömet akartam szerezni.