Kristina Calu – Találkozások

Kristina Calu – Találkozások

A nap épphogy elhagyta a horizontot, amikor Theresa kilépett az épületből. Egyelőre nem érezte úgy, hogy el bírná viselni a zajos tömeget, egy jó hajnali úszás azonban tudta, jót tesz majd meggyötört lelkének. Lesétált a friss, illatos reggelben a partra, és közben élvezte, ahogy a pálmák legyező formájú leveleit zörgeti a szellő. A homokhoz érve levette a papucsát, mellédobta sárga mintás tunikáját, begyalogolt a vízbe, néhány lépés után pedig fejest ugrott a habok közé és úszni kezdett. Tizenöt perccel később, kellemesen elfáradva bújt vissza a tunikába, majd papucsával a kezében elindult a part mentén. Amikor elhagyta a szálloda területét, leült a homokba és fejét a nap felé fordítva becsukta a szemét. Igyekezett minden gondolatot kiüríteni a fejéből és csak a körülötte lévő hangokra, illatokra koncentrálni.
̶  Jó reggelt! – köszönt rá váratlanul egy barnára sült, idős férfi. Bőre, mint a dió héja. Látszott rajta, hogy élete során többet tartózkodott napon, mint árnyékban.
̶  Jó reggelt! – köszönt vissza Theresa.
̶  Ritkán látni ilyen korán errefelé nyaralókat – jegyezte meg a halász, miközben csónakját a partra húzta.
̶  Kedvem támadt egy kis hajnali úszásra.
̶  Csak aztán nehogy aggódni kezdjen a férje, ha felébredve nem találja magát! – mosolyodott el a férfi.
̶  Az én férjem már semmiért sem aggódik – csúszott ki Theresa száján a mondat, és ahogy a pont odakerült a végére, azonnal könnybe lábadt a szeme.
̶  Szeretne beszélni róla? – ült le mellé a férfi. Óceán és nap illatú bőrének ráncai száz el nem mondott történetet sejtettek.
̶  Azt hittem, már túl vagyok rajta – felelte halkan az asszony és ujjával kidörzsölt egy könnycseppet a szeme sarkából. – De harminc évet nem töröl ki magából az ember nyolc hónap alatt, igaz?
̶  Harminc évig éltek együtt?
̶  A házassági évfordulónkra kaptuk ezt az utat a gyerekeinktől. Tudja, a férjem Belize-ből származik, és mióta elhagyta a hazáját, egyszer sem jött vissza. A szülei nem is ismerik a gyerekeinket. Az egész annyira szörnyen hangzik, így, hogy most hangosan kimondtam… George az évfordulónk utáni napon összeesett a fürdőszobában. A kórházban néhány órán belül szembesültünk a borzasztó hírrel, miszerint agydaganata van. Három hét sem telt el, és már a temetését intéztem. Sokan vigasztaltak azzal, örüljek, hogy ilyen gyorsan vége lett és nem kellett végignéznem, ahogy leépül. Talán igazuk van, de én még most sem tartok ott, hogy ezt képes legyek meglátni. Szörnyen hiányzik. Minden pillanatban. Nem mondom, hogy mindig minden tökéletes volt, de együtt tapostuk ki az utat. Együtt voltunk fent és lent. Nélküle olyan, mintha hiányozna a másik felem. Ahogy ő is mindig ezt mondta, amikor nem voltam mellette. „Drágám, félember vagyok nélküled.”
Theresa már nem figyelt sem a férfira, sem a körülötte lévő látványra. Megnyílt benne a zsilip, és szinte gondolkodás nélkül ömlöttek belőle a szavak.
̶  Mindketten makacs emberek vagyunk és mindketten apánktól örököltük a makacsságot. Az enyém egy magyar zsidó ember volt, akit hiába tagadtak ki a szülei, akkor is megszöktette az én katolikus anyámat, hogy a háború elől együtt Amerikába mehessenek. George apja pedig Németországból jött ide nyaralni a szüleivel, amikor összetalálkozott egy helybéli szépséggel. Már a gimnáziumot sem akarta otthon befejezni, de akkor még muszáj volt engedelmeskednie a szüleinek, így hazament velük. Az egyetemet azonban nem kezdte el. Tizennyolc évesen Bremerhavenben felszállt egy hajóra inaskodni, és addig dolgozott, míg visszajutott Belize-be. Itt megkereste a lányt, aki elrabolta a szívét, feleségül vette és családot alapítottak. Amikor apám megtudta, hogy egy félvér emberbe szerettem bele, ki akart tagadni, de anyám a sarkára állt, és azt mondta, nem ismer nála álszentebb alakot. Apám egy darabig még berzenkedett, de mivel George tisztelettudó, igyekvő fiú volt, akinek ráadásul helyén az esze, néhány hónap alatt megszerette őt. A férjem azt mesélte, annak idején az ő apja is fortyogott és kitagadással fenyegette, ha el meri hagyni az országot, a családját. Persze nem tagadta ki. Egy ideig gyakran váltottak levelet, beszámolt neki a sorsa alakulásáról, a szülei pedig mindig kedvesen válaszoltak, kérték, hogy jöjjünk el, hadd ismerjék meg az unokáikat, a feleségét. Engem. De ez sosem történt meg. Folyton csak halogattuk, míg a végén késő lett. És most egyedül vagyok itt. Az ember annyi ostobaságra szán időt az életében, háttérbe szorítva velük a sokkal fontosabb dolgokat. Vajon miért csináljuk ezt? – tette fel a kérdést, majd ránézett a könnyes szemmel mellette ülő férfira.
̶  Valami baj van? – aggodalmaskodott Theresa.
̶  Theresa? – kérdezett vissza a férfi elgyötörten.
̶  Igen. De honnan…? Istenem!.. – kapta szája elé a kezét a nő, és újból könnybe lábadt a szeme. – Ez nem lehet – suttogta hitetlenkedve.
̶  Jöjjön! El kell mondanunk a feleségemnek, hogy George már nem jön haza – állt fel a halász, és együtt elindultak a közeli lakóházak felé.