Kristina Calu – Szürke

Vannak napok, amikor mindent nehezebbnek érzünk. Még a lélegzést is. Ólmosak a lábak, a karok. Nehezen marad nyitva a szem, talán még a hajunk is fáj. Mintha egy átláthatatlan ködben bolyonganánk. Ezek a szürke napok. Nem attól szürkék, hogy esetleg nem süt a nap, belül szürkültünk el. Elfelejtettünk örülni. Azt mondjuk, nincs minek. Ilyenkor meg kell próbálni néhány pillanatra „elvonulni”. Abbahagyni, amit éppen csinálunk, és becsukni a szemünket. Csukott szemmel sokszor jobban látunk. Nem meditálunk, nem a légzésre figyelünk, csak lelassulunk kicsit és elvonjuk magunkat a környezetünktől. Lélegzünk, hallunk, tudjuk, ha kinyitjuk a szemünket, újra látni fogjuk a körülöttünk lévő világot. Fogódzkodunk a járműveken, vezetjük az autót, dolgozunk, könyvet olvasunk vagy újságot, nyomkodjuk a telefont, zenét hallgatunk, járunk, mindezt segítség nélkül, önállóan. Csekkeket fizetünk – van fedél a fejünk felett. Cipekedünk a piacról, a közértből – van mit ennünk. Tiszták lehetünk, tiszta ruhában járhatunk – van vizünk. Ugye milyen természetes mindez?… Van minek örülnünk.