Kristina Calu – Remény

Remény ül a vállamon
Nem tudom, ki tette oda
Bárki volt is, úgy sejthette
Másképp nem találnám meg soha

Pedig szükségem van rá
Ez most már egészen biztos
Kapaszkodnom kell valamibe
Akkor is, ha piszkos

Mert porlepte ez a remény
Eddig a sarokban hevert
Láttam őt néha napján
Mikor a bánat levert

Ott ücsörgött elárvultan
Nem szólt hozzá senki
De egy nap valaki úgy döntött
Jobb lesz őt vállamra tenni

Most itt ül lábát lóbálva
Jó a kedve, látom
Egymás szemébe nézünk
S tudom, lett egy jó barátom

A remény és én immáron
Össze vagyunk nőve
Szebbek lettek napjaim
Ezt kaptam ajándékba tőle