Kristina Calu – Marika

Ülök a padon, és hallgatom a csendet. Csak a madarak feleselnek egymással olykor, vagy néha lassan elgurul az úton egy autó, de máskülönben békesség van körülöttem. A fák elkezdtek sárgulni, visszavonhatatlanul beköszöntött az ősz. Szeptember végén járunk. Marika kedvenc hónapja. És ennek nem csak a kellemes időjárás az oka. Zoli szeptember 18-án született. Az ő imádott fia. Nem az egyetlen, de kár is lenne tagadni, minden szülőnek van egy kedvenc gyereke, akár bevallják, akár nem, és Marika esetében ez Zoli volt. Tavasz volt, amikor megismerkedtünk. Olyan igazi, rügyeket robbantó tavasz. Amikor a kopasz ágak szinte egyik napról a másikra roskadozni kezdenek a pompás virágoktól. Zoli nem volt független. Nem volt felesége, sőt még menyasszonya sem, de volt neki egy Melindája. Már három éve jártak kéz a kézben. Marika imádta Melindát, és annak családját is. A két nagymama jelölt már eltervezte hány unoka lesz, milyen neműek, sőt, talán még a neveket is átbeszélték. Mintha a nagymamáknak egyáltalán lehetne bármi beleszólásuk az ilyesmibe. Akár a nemekbe, akár a nevekbe. De Marika lelkes volt, és rajongásig szerette Melindát. Zoli azonban már nem akarta őt. Engem akart. Amikor Marika megtudta, hogy létezem, és, hogy kitúrtam Melindát az őt megérdemelt helyéről, Zoli mellől, nagyon mérges lett. Bár én Melinda létezéséről mit sem tudtam, ez őt nem érdekelte. Zoli egy nap azzal állt elő, hogy elvisz bemutatni a szüleinek. Nagyon csinosan felöltöztem. Megadtam a módját. Semmi szexi ruha, csak finoman, konszolidáltan, hogy ne lehessen ellenem semmi kifogás. Megérkeztünk, kiszálltam az autóból, és úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Nem akartam, hogy Zoli lássa, mennyire izgulok. Ahogy Marika kinyitotta az ajtót, és meglátott, ennyit mondott: „Megmondtam, hogy ezt ne hozd ide!” Ezt… Megfordult velem a világ egyszer, kétszer, majd mielőtt harmadszorra is megszédültem volna, összeszedtem magam. Éreztem, ahogy a kiömleni kívánkozó könnycseppek marják a szemem, de rájuk parancsoltam.
– Ha ő nem jöhet be, én sem megyek – mondta erre Zoli határozott hangon, amitől még sokkal jobban beleszerettem, pedig azt hittem, ez lehetetlen.
Összeszedtem magam, és rámosolyogtam Marikára.
– Semmi gond – fordultam kicsit Zoli felé. – Nem akarom, hogy miattam összevesszetek. Maradj csak itt nyugodtan, én hazamegyek.
– Nem. Mindketten hazamegyünk.
Két héttel később Marika felhívta Zolit, és elhívott magukhoz ebédre. Azt mondtam, nem megyek, helyette én hívtam el őt és Zoli apukáját magunkhoz. Nagyon készültem. Húslevest és töltött káposztát főztem, és még egy epertortát is sütöttem. Marika el volt ájulva. Minden ízlett neki, és bár bocsánatot soha nem kért tőlem azért, ahogy két héttel korábban bánt velem, tudtam olvasni a sorok között. Nagyon igyekezett, hogy észre vegyem, mennyire megbánta, amit akkor mondott. Elmondta, hogy még egyik menye sem hívta meg soha ebédre, pedig Tamás kettő, Gábor három éve nős. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, ahogy Zoli volt a kedvenc fia, úgy én lettem a kedvenc menye.
Két évvel ezelőtt ment el. Méhnyakrák. Napokig sírtam, miután végleg itt hagyott minket. Huszonhárom évig voltunk egymás életében. Adtam neki egy fiú unokát, akit kedvére kényeztethetett. Ő pedig a legjobb nagymama lett, akit csak unoka kívánhat magának.
Felállok a padról, odalépek a márvány sírkőhöz és megsimítom. Az elhervadt virágokat már kidobtam a nem messze lévő kukába, a friss krizantémok illata hirtelen megcsapja az orromat.
– Szervusz, Marika! – köszönök el félig hangosan. – Hazamegyek. Megmondom Zolinak és Viktornak, hogy csókoltatod őket.
Elindulok a temető bejárata felé, a túloldalon fiatal nő sír halkan. Az ő fájdalma még friss, tele a sír koszorúkkal. Majd később könnyebb lesz, mondom neki csak úgy magamban.