A könyvtárból hazafelé menet, már majdnem a házunkhoz érve, az egyik kopott zöld padon fiatal lányra leszek figyelmes. Kezében a telefonja, fülében fülhallgató, a feje ütemesen mozog egy általam nem hallható zenére. Szeptember vége van. Mindenki azt hitte, kitart még egy darabig az indián nyár, de az ősz egyetlen határozott mozdulattal félretaszította a július végétől mostanáig tartó meleget, és átvette az élet fölött a hatalmat. Nyakam a gallérom menedékébe húzom, onnan nézem meglepetten a széllel, hideggel dacoló alakot. Ahogy közelebb érek, rájövök, hogy ismerem őt. Látásból legalábbis. Egy házban lakunk. Ő egy két és fél szobásban a másodikon három testvérével, a szüleivel és a nagymamájával, akinek fáj a csípője, a lába, a dereka. Olykor összefutok a nénivel, és megkérdezem tőle, hogy van. Akkor szokott kicsit panaszkodni. Az apa csendes, hallgatag ember, az anya durva hangú, nem egy finom lélek. Nem gonosz, vagy utálatos, csak egyszerűen ez a típus. Nem tutujgat, nem kedveskedik, és nem puszilgat. Én legalábbis még sosem láttam, hogy akármelyik gyerekét is megszeretgette volna. Ezzel szemben mindig nagy hangon szól rájuk, ha valami olyat tesznek, ami nem tetszik neki. Mind a négy gyerek az utcán éli az életét. Nem tudom, mikor tanulnak, de ha vége a tanításnak, az idő nagy részét a közeli parkban töltik. Az idősebbek csak utcakölyköknek hívják őket. De a tizennégy éves Petra most egyedül van, és nekem az jut eszembe, biztos menekülni akart otthonról. Inkább tűri a szél rohamait, és nem törődik vele, hogy lóg az eső lába, csak kicsit magában lehessen. Távol az örökös ricsajtól, szagoktól, túlzottan nyüzsgő élettől. Elképzelem, milyen lehet náluk egy reggel, amikor a szülők a munkába, a gyerekek az iskolába készülődnek. És milyen lesz később, amikor már nem az általános iskola padjait koptatják, amikor barátokat, barátnőket szeretnének hazavinni. Vajon mind menekülni akar majd otthonról, és minél előbb saját életet kezdeni? Ahogy elnézem Petrát, ő egészen biztosan gyorsan tovább állna, ha a meleg családi fészek helyett inkább a kihalt parkot és a hideg szelet választja társául. De hogy lesz képes önálló életbe kezdeni, ha nem tanul? Ha nem lesz biztos anyagi háttere? Mennyi-mennyi kérdés, amikre hiába is keresném a választ. Magamban örülök, hogy Kristóf még csak nyolc hónapos, és nem kell ilyesmikkel foglalkoznom. Zolival három gyerekben gondolkodunk, de Petrát elnézve, nem tudom, nem zsúfolnánk-e mi is tele a lakást, és nem akarnának-e a mi gyerekeink is a hideg parkba menekülni, csak, hogy egy kis nyugalmat leljenek. Este, vacsora mellett megemlítem majd Zolinak a félelmeimet. Ő mindig mindenre olyan okos és megnyugtató választ szokott adni.