Kristina Calu – Anyuka

Zsuzsi idegesen néz az órájára. Anyukának már tíz perce itt kéne lennie, de se nem érkezett meg, se a telefonját nem veszi fel. A tavalyi infarktus óta, ami árnyékként vetül rájuk, ilyenkor már nem csak bosszankodik, de akarva-akaratlanul rémeket is lát. Akkor épp idejében érkezett a mentő, ám attól a naptól, ha anyuka nem elérhető, Zsuzsi rögtön a legrosszabbra gondol. A tíz perc bárki más esetében jelentéktelen lenne, de nem anyukánál, aki mindenhova már húsz perccel a megbeszélt idő előtt megérkezik. Ismét az órájára néz és csalódottan konstatálja, hogy csupán egy perc telt el. Ilyenkor bezzeg ólomlábakon jár az idő. Újabb kísérletet tesz anyuka elérésére, és megcsörgeti a mobilját. Megint semmi. Hogy elterelje saját aggodalmaskodó gondolatait, az aluljáró életét kezdi figyelni.
Harmincas nő rángatja maga után ordítva síró három év körüli kisfiát. Nagymama cipekedik haza a piacról. Alig halad lépésről-lépésre. Szerelmes pár találkozik. A fiú is ott állt már egy ideje. Boldog, hogy végre megérkezett a lány, aki azonnal magyarázkodásba kezd, a fiú azonban egy örömteli csókkal beléfojtja a szót. Rossz külsejű férfi jár emberről-emberre és kisebb magyarázkodással pénzt próbál kikönyörögni attól, aki meghallgatja. A legtöbben arra sem veszik a fáradságot, hogy megálljanak, így egy idő után azokat veszi célba, akik várakoznak. Három srác hangosan röhög egy fotón, vagy videón, amit az egyikük telefonján néznek. Őket elkerüli. Az egyik oszlop mellett húsz év forma lány énekel, mellette egy hasonló korú fiú gitározik. A lánynak angyali hangja van, betölti az egész teret. Egyre többen állnak meg előttük, és dobnak pénzt az éhesen tátongó gitártokba.
Zsuzsi ismét az órájára néz. Ekkor lép oda hozzá a rossz külsejű férfi.
– Elnézést! Ne haragudjon a zavarásért! – mondja. Nem részeg, nem is büdös, ahogy messziről nézve gondolta volna. A kora szinte meghatározhatatlan. Ugyanúgy lehet a húszas évei elején, mint a harmincas évei közepén, végén. – Tudna nekem adni nyolcvan forintot? A barátnőmet várom… itt állok majdnem másfél órája, és… csak telefonálni szeretnék. – Mutat a néhány, még megmaradt falra szerelt nyilvános telefonok irányába.
– Sajnos nem tudok segíteni. – Jön Zsuzsiból az automatikus válasz. Pedig ő segít. Szinte mindig, de most nem tud.
Mindössze nyolcszázhúsz forintja van. Nem nála van ennyi. Ennyije van. Anyuka nem tudja, hogy így áll, és fogalma sincs, mi lesz, de úgy van vele, majd lesz valahogy. Mert mindig van valahogy. Ránézésre senki meg nem mondaná, hogy üres a pénztárcája. Tiszta, rendes a ruházata, nem is igazán divatja múlt, de a körülmények úgy hozták, hogy jelenleg ilyen bizonytalan az élete. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Mondják mindig a bölcsek Jézust idézve. Hát ő bizony sokat ítélkezett, most másokon a sor, hogy ha kedvük tartja, felette törjenek pálcát. Ezért is nem beszél senkinek magáról. Elég, hogy anyuka tudja, mi van. De a pénzről neki sem szabad tudnia. Amikor találkoznak, jól lakik nála, haza is visz ételt bőven, így se ő, se Esztike nem éhezik. A számlák ki vannak fizetve, mert ez a legfontosabb, anyuka mindig ezt tanította. A számlákat ki kell fizetni, mert a fedélnél semmi nem lehet fontosabb. A tartozás, a hitel pedig olyasmi, ami náluk sosem létezett. Inkább a zsíros kenyér, vagy akár az üres, minthogy kölcsönpénz legyen. Ha az embernek már semmije sincs, legalább a becsülete, a tartása maradjon meg.
Ismét az órájára néz, újabb próbát tesz a telefonnal, megint semmi. Már tizenhét perce áll az aluljáró kakofóniájában és egyre idegesebb. Hogy ne saját, idegtől összeszűkült gyomrára koncentráljon, megint az embereket kezdi figyelni. Az iménti férfi tovább próbálkozik, de szinte senki nem hallgatja meg. Eltelik újabb négy perc. Anyuka még mindig sehol.
A következő pillanatban benyúl a táskájába, kiveszi a pénztárcáját és odamegy a férfihoz. Kezébe nyomja a nyolcvan forintot, aki megköszöni, és azonnal az egyik falra rögzített telefonhoz megy. Szóval tényleg nem italra kellett a pénz. Néhány perccel később fél füllel hallja, amint a férfi magyarázatot követel a vonal másik végén lévő nőtől. Ahogy ismét a metrókijárat felé néz, meglátja Anyukát a tömegben. Kienged egy hosszú, mélyről jövő sóhajt. Hála Istennek!
– Hol voltál? És miért nem vetted fel a telefonod? Már vagy hússzor hívtalak? – Esik neki a kérdéssel, miután megpuszilták egymást.
– Ne haragudj! Nem hallottam. De most, hogy mondod… Tegnap az orvosnál lenémítottam. Lehet, hogy elfelejtettem visszatenni rá a hangot?
– De anyu! Annyiszor kértelek már, hogy figyelj ezekre jobban oda! A frász kitört. Hol voltál? – kérdezi ismét.
– Véletlenül a Deák térre mentem. Valamiért az volt a fejemben, hogy oda beszéltük meg. Aztán leesett a tantusz – feleli anyuka mosolyogva.
– Tudod, hogy az infarktus miatt…
– Tudom, tudom… De most már itt vagyok. Gyere, hazamegyünk! Főztem finom húslevest, meg van pörkölt nokedlivel és sütöttem rétest is.
Hát persze, hogy sütöttél, anyukám. Gondolja Zsuzsi, és belekarolva elindulnak a villamoshoz vezető lépcső irányába.