Tíz perc múlva indulnia kéne, de még nincs rajta a nadrág és a hajából sem fésülte ki a belesütött loknikat. Vastag, csigaszerű indaként himbálóznak arca két oldalán. A szürke szövetnadrág az ágyon fekve várja. Besiet a szobába. Ahogy a kezébe veszi a nadrágot, elgondolkodik: hagyja a blúzt kívül lógva, vagy tűrje be? Az utóbbi elegánsabb, és hát színházba illik elegánsan menni, még ha egyesek úgy gondolják, egy edzőcipő és egy póló is megteszi. Betűri, dönti el végül. Rajta a nadrág, gombolná be, de a derékrész két vége úgy nagyjából két és fél, három centire egymástól megáll. Mi a fene!? Biztos rosszul fogta meg az anyagot. Nekifut még egyszer. Az eredmény ugyanaz. Kiborulásra, hisztire, sírásra, dühöngésre nincs idő, ezért kiválaszt ezek közül egyet és rászán néhány másodpercet, mert ennyi érzelem nem maradhat benne. Áll a tükör előtt és fogát összeszorítva, gyilkos tekintettel illeti megvastagodott derekát, majd egy pillanattal később minden felgyülemlett haragját a hűtőben meglapuló csoki maradékra és az aznap elfogyasztott croissant-ra összpontosítja. Másik nadrág nincs, a farmer az operába ki van zárva, így marad az ősrégi megoldás: nyitott gombbal (attól egy pillanatig sem kell tartania, hogy félúton majd elindul róla a nadrág lefelé) és az azt szolidan eltakaró blúzzal indul el otthonról. Ezzel egyben a blúz kérdés is megválaszolást nyert.
Eltelik néhány nap. Minden megy tovább, ahogy eddig, kivéve, hogy most nem hagyja nyugodni a testét elcsúfító úszógumi. Kapcsolgatja a tévét. Reklám itt, reklám ott, majd mit lát! Az újonnan átprogramozott készüléken belefut egy csatornába, amin éppen tornáznak. A csatorna neve azt sugallja, hogy itt mindig tornázik valaki. A képernyőn egy szőke huszonéves, vagy koraharmincas csaj örömmel tudatja a világgal, hogy ő olyan edzést tart, amit az idősebbek is bátran végezhetnek, merthogy derék, meg hát, meg csípő, meg mindent kímélő. Ezért is hívják senior tornának, tehát hajrá az ötven fölöttieknek is. Senior az anyukád! Hördül fel erre, és megbántottságában úgy dönt, ignorálja a csatorna kínálta lehetőséget. Másnap azonban mégis odatéved. Nézi egy darabig, mint izzasztja magát egy vasággyal együtt húsz kilós leányzó, nehogy huszonegy legyen belőle. Már attól kimerül, hogy kényelmesen hátra dőlve követi a mozgást. Öt perc után annyira elfárad, hogy gyorsan odébb is kapcsol. Még a végén infarktust kap ennyi edzéstől. Újabb néhány nap telik el. Gyerek otthon, jön az ötlet. Ott is van egy kis pocak, ugorjanak neki együtt!
Mostanra már tudja, hogy a csatornán reggel öttől este tizenegyig egymást váltják a különböző edzők, különböző gyakorlataikkal, és sosem lehet tudni, épp kibe, mibe fut bele Isten elnehezedett, ellustult teremtése. Állnak ketten a tévé előtt. Anya és lánya, felbuzdulva, egy célért küzdve. Indul az aerobic óra. A háttérben nem túl hangos, ritmusos zene adja az ütemet. Nahát! Hogy ez milyen egyszerű, csak lépegetünk jobbra-balra, kicsit előre, kicsit hátra. Bal kar föl, jobb lábbal hátra lépsz és fordítva, aztán kettőt jobbra, kettőt balra, közben a kar hol itt, hol ott. Egyszerre lépnek ő balra, a lánya jobbra, összeütköznek. Lendülnek a karok, a lábak, egymásba rúgnak. Az egész kezd egyre kaotikusabb lenni. Már nagyon nevet, de még kitart, mert azokat a plusz centiket el kell tüntetni, de hát basszus, itt nincs elég hely. És egy, és kettő, és három, és jobbra ki, és vissza! Nagyon jó, ebből még tízet! És egy, és kettő…. Három ütközéssel és vélhetően két monokli esélyével később megáll, mert már annyira röhög, hogy tudja, az egésznek semmi értelme. Legközelebb videóra vesszük magunkat, mondja a lányának. Kell egy kis móka a zord, téli napokra, amikor nincs mit nézni a tévében.