Kristina Calu – A kosár

A kórteremben nagy a jövés-menés. Látogatási idő van. Mindenki mosolyog, mindenki egymás szavába vág. Az újonnan érkezett apróságok közül ketten ébren vannak, és mindketten az anyukájuk mellett fekszenek, óvó karjaik között, a harmadik, egy kisfiú besárgult, így ő most nem lehet a családjával, a negyedik pedig, egy aprócska kislány, zavartalanul alszik a viszonylagos zaj kellős közepén. Zsófi a Petra ágyának végében lévő ágyikóban fekszik. Annyira pinduri, hogy az ember szinte hozzáérni is alig mer, nehogy összetörje.
– Megvan a pénz? – kérdezi Petra aggódón Zolit
– Igen – feleli Zoli, miközben le nem veszi szemét a négy napos Zsófiról.
– Honnan sikerült szerezned?
– Tamástól kértem.
– Jézusom! Már megint… – sóhajt Petra gondterhelten.
– Mégis mit kellett volna tennem? – sziszegi Zoli, de azonnal meg is bánja az ingerült hangot.
– Nem tudom. Mikor fogjuk tudni megadni neki? Negyvenezer forint nem kis pénz.
– Én is tisztában vagyok vele, de ha egyszer ennyi a doki díja… Mit tehetnénk?
– Semmit. Én csak…
Zoli megfogja Petra kezét, a szájához emeli és megpuszilja.
– Meg fogjuk oldani ezt is ugyanúgy, mint eddig mindent. Kérlek, ne aggódj!
Eladom a fülbevalómat, fut végig Petra agyán az ötlet. De nem mondja meg Zolinak, mert ő úgyis azonnal elvetné az ötletet. Még a nagymamájáról maradt rá, és bár kedves a szívének, nem tartozhatnak megint hónapokon át Zoli barátjának. A családra egyikük oldaláról sem számíthatnak, de nem élhetnek vissza Tamás nagylelkűségével.
– Holnap hányra jöhetek értetek? – vált témát hirtelen Zoli. Petra keze még mindig a kezében.
– Kilenc körül szerintem már jó lesz.
– Rendben, akkor kilencre itt leszek. És kérlek, ígérd meg, hogy nem aggódsz semmin!
– Megígérem – feleli Petra, és lágyan megcsókolja férjét.
Másnap reggel az újdonsült apuka egy kis csemege kosárral érkezik, benne középen a negyvenezer forintot rejtő boríték, becsúsztatva egy csomag kávé és egy doboz bonbon közé. Petra és Zsófi már az előtérben várják, és néhány perccel kilenc óra előtt Dr. Takács is csatlakozik hozzájuk. Keze fehér köpenyének zsebében és úgy mosolyog, mint aki sosem akarja abbahagyni. Zoli Petrához lépve megcsókolja feleségét, majd a hordozó fölé hajolva puszit ad Zsófi rózsaszín pofijára.
– Itt van mindkét kedvenc csajom, akár indulhatunk is – néz fel mosolyogva Petrára.
– Nem is akármilyen csajok – jegyzi meg bizalmaskodva Dr. Takács. Mosolya rendületlenül kitart.
Zoli hirtelen kapcsol, miért áll ott velük az orvos, felemeli a széken pihenő kosarat és átnyújtja Dr. Takácsnak, akinek a következő pillanatban megnyúlik az arca, és az eddig rátapasztott mosoly mintegy csettintésre eltűnik a színről. Zoli és Petra azonnal észreveszi a változást, és zavartan néznek egymásra, majd Dr. Takácsra.
– Nézzék! – mondja a szülész kioktató hangon. – Úgy emlékszem, megegyeztünk valamiben. Én nem a szomszéd Marika néni vagyok, akinek huszonöt deka kávéra lenne szüksége…
Zoli sokkal hamarabb kapcsol, mint Petra, és félbeszakítva az orvos monológját, egy lélegzetvétellel később kikapja kezéből a kosarat, feltépi a celofánt, kiveszi belőle a borítékot, az ajándékot pedig leteszi a lába elé a földre.
– Szégyellje magát! És örüljön, hogy ennyivel megússza! Jó kávézást! – köpi arcába a felháborodott szavakat, majd zsebre dugja a borítékot, kezébe veszi a hordozót, benne az édesen alvó Zsófival és elindul a kijárat felé.
Petra egy pillanattal később követi. El sem köszönnek az orvostól, aki még akkor is döbbenten áll, lába előtt a felbontott csemege kosárral, amikor ők már a villamosmegálló felé igyekeznek.
– Látod, mondtam, hogy ne aggódj! A kedves Dr. Takács megoldotta a problémánkat. Már holnap vissza tudjuk adni Tamásnak a pénzt.