Becsukja a szemét, és azt képzeli, máshol van. Nem harcol a gyerekkel, nem áll széttárt karokkal, hogy most mi a fenét tegyen, mert végleg kifogyott az ész érvekből.

Tíz perc múlva indulnia kéne, de még nincs rajta a nadrág és a hajából sem fésülte ki a belesütött loknikat. Vastag, csigaszerű indaként himbálóznak arca két oldalán. A szürke szövetnadrág az ágyon fekve várja.

A könyvtárból hazafelé menet, már majdnem a házunkhoz érve, az egyik kopott zöld padon fiatal lányra leszek figyelmes. Kezében a telefonja, fülében fülhallgató, a feje ütemesen mozog egy általam nem hallható zenére.

Vannak napok, amikor mindent nehezebbnek érzünk. Még a lélegzést is. Ólmosak a lábak, a karok. Nehezen marad nyitva a szem, talán még a hajunk is fáj. Mintha egy átláthatatlan ködben bolyonganánk.

Háromféle emlék létezik. Az egyik olyan, hogy csak úgy jártunkban-keltünkben észleljük, amint előbukkan. Semmilyen különös élményhez nem kapcsolható, nem is értjük, agyunk miért gondolta úgy, hogy ezt érdemes megőrizni.

Az önsajnálat olyan, mint a mocsár. Szép lassan elkezd lehúzni, és egyre mélyebbre süppedsz benne. Az első pillanatokban még észre sem veszed, hogy gond van.

Úgy gondolom, az egyik legrosszabb érzés az életben, a tehetetlenség érzése. Ott tornyosul előtted a probléma, de nem tudsz mit tenni. Már annyi mindennel próbálkoztál, azonban semmi nem segített.

Megtalálsz egy korty vízben, amit a szomjazó kap. Benne vagyok egy vicces üzenetben, amire az uzsonnás zacskóban bukkansz. Ott vagyok a vigyázz magadra felkiáltójeleiben. Az ölelésben, a csókban.

Az idő egy tolvaj. Mindent visz, amit a keze elér. Viszi a gyermekéveket, kettőt pislogsz és már vége. Viszi, a tinédzser kor lázadásait. Még rúgkapálnál, tiltakoznál, lázadoznál a szülők akarata ellen, de már te is szülő vagy.